A Délvilágban olvashattunk Vida-Szűcs Imre: Felkutatta az ország szélmalmait c. írását Kelemen Gáborról, aki a szegvári szélmalomban kezdte el a magyarországi szélmalmok felkutatását, látván, Jenei Krisztina akkori szélmalom-gondnok milyen lelkesen gyűjtötte a szélmalmokkal kapcsolatos információkat, tárgyakat, és milyen hozzáértő gondossággal végezte gondnoki munkáját.
Azt nem mesélte el Kelemen úr, Jenei Krisztina helytörténészi precizitással feldolgozta a szegvári szélmalom törtrénetét. A remek kis dolgozatot megjelentettük a Falumúzeum prospektusában. Mivel ez a kiállítás-vezető nem juthatott el mindenki kezébe, ezért most olvashatják itt a honlapunkon. (KLI)

A SZEGVÁRI SZÉLMALOM

Régi térképek még jelzik a szárazmalmok helyét a mai Malom utca elején és a művelődési ház előtti téren, ahol kettős szárazmalom működött az írások szerint. Ezekben a malmokban az őrlőköveket egy fogaskerék- áttételes szerkezettel, állati erővel forgatták meg. Ezek mellett a szegváriak gabonáját a Tiszán és a Kurcán lévő vízimalmokkal is őrölték.

A község egyetlen szélmalma 1865 körül épült. Az építés pontos dátuma nem ismert, csak azt tudjuk, hogy 1865-ben rendkívül gazdag termés ígérkezett, ezért úgy döntöttek a falu elöljárói, hogy építtetnek egy szélmalmot. Az 1865. április 24-én tartott tanácsülés jegyzőkönyvében ez olvasható: „Felhozatván miszerint községünkben egy szélmalom felállítása szükséges lenne, e célra a községi disznójárásból mintegy 400 négyszögölnyi a község közelében olyatén hasítható ki, hol az utaktól a szabályszerű 50 öl távolság megtartanék s mégis a községhez közel esnék, ez az előleges költségvetésben is mint községi bevétel előszámolva levén, eladhatása felsőbb helyen eszközöltessék.”

Tehát 1865. április 24-én vetődött fel először a szélmalom építésének ötlete. Arról viszont már semmilyen írásos dokumentum nem áll rendelkezésünkre, hogy például mikor kezdték el az építkezést vagy mikor őröltek benne először.

Ismerjük viszont a XX. századi tulajdonosokat.

Az utolsó tulajdonosa: 1937. október 18-án kelt adásvételi szerződés alapján a Pusztai Pál. s Béládi Józseftől 3000 Pengőért megvásárolta meg.

A Pusztai család még 1938 tavaszán elkezdte a működő, de helyreállítást igénylő szélmalom egyes részeinek felújítását. A munkák javarészét egy Késmárki nevezetű, idős mártélyi szélmalomács végezte fiával közösen. Minden munkát kézzel végeztek, faragtak, gyalultak. Kicserélték az összes tetőt tartó szarufát és a zsindelyeket. A zsindelyt félig kész állapotban egy fakereskedésben vették. Mindegyiken kellett gyalulni, igazítani egy keveset a felrakás előtt A következő tavasszal a két hiányzó vitorlát is pótolták, amit csak görcsnélküli fenyőfából lehetett elkészíteni. A szélmalom beindításakor az öreg malomács Pista nevű fia az egyik vitorlába belekapaszkodva fordult egyet a levegőben. Később ez okozta a vesztét is, mert egy vásárhelyi szélmalom vitorlájáról lezuhant és maghalt.

A felújítás után néhány évvel egy nagy szélvihar letört két vitorlát. Ettőlfogva a maradék kettővel üzemelt tovább, kényelmesen meghajtva a malomköveket. Egy ideig motorral is működtették az egyik kőpárt, de az üzemanyag drágának bizonyult, ezért visszatértek az eredeti erőforráshoz, a szélhez.

A tulajdonos és a molnár egyszemélyben ifj. Pusztai Pál volt, sajnos nem sokáig, mert 1942-ben behívót kapott a frontra, az öccsével Pusztai Ferenccel együtt.

A szélmalom 1948-ban befejezte működését, majd 1964-ben a Magyar Állam megvásárolta. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1968. július 10-én „Védett népi ipari műemlék”-ké nyilvánította.

A helyreállítása 1978-ban került először napirendre, de a munkákat csak 1979-ben kezdték el

A felújítás nagyon sokáig elhúzódott, míg végre 1994. december 1-jén megtörtént a műszaki átadás és 1995. májusa óta látogatható a népi ipari műemlék szélmalom.

A szegvári szélmalom is egy mesterséges dombra épült, a falu keleti szélén. A malom fala a földszinten egy méter vastag, felfelé haladva fokozatosan vékonyodik. A harmadik szinten 80 centiméter, a legfelső szinten pedig már csak 45 centiméter vastagságú.

A fal három rétegből áll: kívül és belül tégla, középen vályog. A két téglafal közé tett vályog remekül elnyelte a működés közben keletkezett rezgést.

A szegvári tornyos típusú, felül hajtós, két kőpáros szélmalom.

A malomház négy szintes.

A földszint a lisztespad

Ide érkezett a búza és ide tért vissza a technológiai folyamat végén a kész őrlemény, a liszt. Ez a szint szolgált a malomba hozott gabona mérésére, tisztítására is.

A második szint: a kőpad.

A földszintről a zsákfelvonóval húzták fel ide az első emeletre a búzászsákokat, majd beleöntötték a keretfára helyezett garatba. A nagygarat aljára van rákötve a kisgarat, amelynek az alsó végét tartó zsinor a földszintig fut le és ott csatlakozik egy kis csörlőhöz. Ezzel szabályozta a molnár a kisgarat lejtésszögét, ezáltal a kövek közé jutó búza mennyiségét.

A gabona a felső kő (hékő) közepén lévő lyukba folyt bele, majd a szemek a két kő között eligazodtak és szétmorzsolódtak. A gyorsan forgó hékő kicsapta a lisztet, amit a köveket körül vevő vékony deszkából készült „kéreg” fogott fel. Innen a szipókán lefolyt a földszintre a lisztládába.

A kő tengelye a nadrág, amelynek az alsó végén egy villás, több ágú vas található, ez kapcsolódik a kőbe vésett korongvashoz. Tulajdonképpen ez tartja a hékövet.

A harmadik szint: a sebeskerékpad

Ezen a szinten a sebességfokozó áttételrendszer található. A nagy fogaskerék a sebeskerék, amely a közepén lévő tengelyhez, a függőleges állású kisbálványhoz van rögzítve. A kisbálványt közvetlenül a tetején található nagydob hozta működésbe.

A sebeskerék már egy áttételen keresztül kapta az energiát, ezért kétszer gyorsabban forgott, mint a vitorlák. A sebeskerék a két orsónak adta át a mozgási energiát, ezek hétszer gyorsabban forogtak a vitorláknál.

A legfelső szint: a szeleskerékpad.

Ezen a szinten látható a tölgyfából készült vitorlatengely, a nagybálvány.

Ennek a tengelynek a végén voltak - kívül - a 9 méteres vitorlák. A másik vége vasalt, vas pánttal vízszintes perselyben végződött. A nagybálvány közepére ékekkel rögzítették a függőleges állású hatalmas fafogaskereket, a szeleskereket, amely megforgatta az ugyancsak fából készített „kúpfogaskereket” a nagydobot. A nagydob a kisbálvány felső végét zárta , az alsó végét pedig a már megismert sebeskerék.

A szélmalomnak ezen a szintjén történt meg a nagybálvány vízszintes helyzetű forgómozgásának függőleges helyzetű forgómozgássá való átalakítása. Ez az áttétel egyúttal a forgássebességet kétszeresére növelte.

A szeleskereket körbeveszi egy fűzfából készült, úgynevezett fékkerék (nevezik még pászkeréknek, fogókeréknek), amely tulajdonképpen a szeleskerék fékezésére szolgáló szerkezet. A fékkerék alsó vége a gerendához volt rögzítve, a felső vége pedig a fékkarhoz, amely egy hosszú, erős rúd volt és kilógott a tetőn, a „macsakalyukon”. A kilógó fékkar végére kötelet vagy láncot kötöttek, amelyet ha meghúztak, az emelőkar belső vége felemelkedett és megnyitotta a féket, a szeleskerék akadálytalanul foroghatott.(Tehát nem akkor fékezett, amikor meghúzták láncot.) Amikor nagy szél volt, vagy valamelyik fogaskeréknek kitört a foga, meg kellett állítani az egész szerkezetet. Ekkor az addig rögzített kötelet vagy láncot eloldották, a fékkar belső vége a gravitáció hatására a padlóig süllyedt, a fékkerék ráfeszült a szeleskerékre, úgy mondták, hogy „ollóba került a szeleskerék” és megállt.

A szélmalom zsindelyes teteje nincs a fallal egybeépítve, csak „rá van téve”, mint egy sapka. A vitorlákat ugyanis mindig a szél irányába kellett állítani és azt a tetőszerkezet elfordításával tudták elérni. A falban - a tető alatt - akácfából készült fadarabok, félhengerek vannak elhelyezve, ezek a papucsok, rajtuk csúszik a tető. A papucsokra a tető legalsó része, a csúszóráma fekszik rá. Ezt zsírral, később kocsikenőccsel kenték be, a könnyebb elfordítás érdekében.

A malom mögött - a bástyán - található forgatókocsival, más néven kóburakocsival fordította el két ember a tetőt a vitorlával. A tetőről lenyúló fordító rudak egy kerék tengelyén találkoztak. Erre a tengelyre erősített láncot hozzákötötték a kóburához, amit a bástyán lévő cölöpbe akasztottak és egy hengerkerék szerű szerkezettel felcsévélték a láncot, amely magával húzta a vitorlát tartó tetőt.

A földszinten azért építettek be két ajtót, mert így bármilyen vitorlaállásnál be tudtak jutni a malomba.

Jenei Krisztina,

(Ez a dolgozat rövidített változat.)

Jegyzetek:

Irodalom: