SZEGVÁRI FÜGGETLEN HAVILAP | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017
 
Aktuális számunk
SZEGVÁRRÓL
A Szevári Napló alapítása
Fő oldal
Szerkesztőség
Szegvári szélmalom
RÉGÉSZETI ÁSATÁSOK
A szegvári várról hitelesen
Mondák a településről
A TELL
"KASTÉLYTÖRTÉNET"
A MEGYEHÁZÁRÓL
A KÓRÓGY-PARTI ISKOLA
Nyugdíjas pedagógusok
A magyar nyelvről
a HONFOGLALÁS ELŐTT
ORBÁN BALÁZS
EMBEREK! Ébresztő !
AKIRŐL UTCÁT NEVEZTEK EL
Régi mzőgazdsági gépek
GIGANTIUS MEGALITOKAT TALÁLTAK
Össze ne tévessze !
Publikációim
Impresszum
Móta vagyunk a Kárpát-medncében?
ELSZÁRMAZOTTAK ÜZENETE
TATÁRJÁRÁS ÉVFORDULÓJÁN
Sikeres néprajzi TANULMÁNY
A halál Tibetben

Szegvári mondák

MONDÁK ÉS VALÓSÁGALAPJAI SZEGVÁR ÉS

KÖZVETLEN KÖRNYÉKÉRŐL


KOSSUTH LAJOS BUJDOSÁSA SZEGVÁRON

 

Az öreg Agócs Laci bácsi mesélte a történetet, majd’ harminc évvel ezelőtt, amikor a szegvári holt-Tisza vadregényes partján tábortűz mellett töltöttük az estét. A hal csak kerülgette a vízbe lógatott horgainkat. Nem volt kapás, elcsendesedett a vízpart. A mozgásokat a sötétség bújtatta, csak a tábortűz visszatükröződő lángja szökdécselt az alig hullámzó vízen. Az esti csöndben Laci bácsi dörmögős halk hangja teljesen beleillett a környezetbe…

- Ez akkor történt, amikor 1849 őszének elején a muszkák segítségével véglegesen elbukott a dicsőséges szabadságharc. Odalett az annyira kívánt szabadság, amiért vérét hullatta a magyar legjava. Sokan a honvédtisztek közül erdőkben, nádasokban bujkáltak Haynau véres keze elől, a közvitézek is inkább a nádasokban kerestek búvóhelyet, minthogy a császár seregében szolgáljanak.

Kossuth Lajosnak is bujdosnia kellett, üldözték, kutatták a császár katonái.

Délnek vette az irányt, üldözői előtt alig egy-kétnapi előnnyel. Már több napja vágtattak lóhalálában, nyeregben ettek, nyeregben ittak. Ennek köszönhetően tettek szert némi kis előnyre. Mikor Vásárhely határát elhagyták, Kossuth már nagyon fáradt volt. Alig tudott megmaradni a nyeregben, az álmosság többször majdnem ledöntötte a lóról. Titkára látta ezt, mégsem merte mondani, hogy álljanak meg pihenni, mert tudta, üldözői a nyomukban vannak. Hátha tudják növelni az előnyt.

Késő este vágtattak el Mindszent mellett. A Kormányzó félálomban egyik kezével lova sörényét, másikkal a gyeplőt fogta. Kísérőjének majd’ meghasadt a szíve, látván ura szenvedését.

- Kormányzó uram! Mindjárt beérünk Szegvárra, ott nem állomásoznak császári csapatok. Meg kellene vacsorázni és aludna néhány órát.

- Jól van….János fiam. Keressük meg a plébánost ….Körri-nek vagy…

- Körreynek, kormányzó uram, még 48 október elejéről emlékszem rá, amikor itt jártunk a toborzó körút alkalmából. Körrey Ferencnek hívják, jóravaló híve a szabadságnak.

- Hozzá menjünk, a parókián …

- Biztosan kapunk ágyat. Fejezte be ura mondatát Rákóczi János, látván, az alig tud a fáradtságtól beszélni.

Besötétedett, mire a faluba értek. Menet közben figyelőket állított a titkár a kísérők közül bizonyos távolságra egymástól, ha feltűnnek az üldözők hírrel legyenek.

A parókián szomorúan, de látható szeretettel fogadta a plébános és gazdasszonya a holtfáradt menekülőket.

Mindjárt étel került az asztalra, amiből gyorsan bekaptak néhány falatot, de a kormányzó szeme az ágyat kereste a szobában. Látta ezt a titkár és azonnal szólt a plébánosnak:

- Plébános uram, az ételnél most fontosabb az ágy.

- Jöjjenek utánam! - kezébe vette a tűzhely szélén álló hordozható gyertyatartót és elindult kifelé az udvarra. Az udvar hátsó részén álló jégverem ajtajához vezette őket. Kinyitotta az ajtót, majd lement a lépcsőn a verembe. A társaság csendben követte őt.

- Itt nyugodtan alhatnak néhány órát. – mutatott a vastagon leterített szalmára. Nem fogja zavarni senki sem az álmukat.

Gyorsan ledobálták vállukról, hátukról a táskákat, zsákot, rádőltek a szalmára és máris aludtak.

A titkár fenn a parókián, a várószobában egy lócán ülve, az asztalra hajtva fejét szunnyadt el, várva a hírvivőket, azon izgulva minél később hozzák a rossz hírt, közelednek az üldözők.

Hajnal előtt, még sötét volt odakint, amikor megjelent az első hírvivő. Jelentette a titkárnak: a faluba délről bejövő úton, körülbelül egy órai járásra, imbolygó fáklyák fényét lehet látni. Biztosan az üldözők!

- Még aludjon egy órát a Kormányzó úr, nem költjük fel! - beszélt magában, félálomban a titkár.

Ő is ráhajtotta a fejét az asztalra, máris aludt, mint a többi kísérő.

Alig telt el egy óra, bevágtatott a második hírvivő, aki felébresztette és izgatottan jelentette: már lehet hallani az üldözők lovainak horkantását, lehet látni az üldözők fáklyáját is.

- Még aludjon egy félórát a Kormányzó úr, nem költjük fel! – mondta határozottan a titkár, de már kiment a szeméből az álom. Már az járt a fejében: menni kellene, menni kellene!

A plébános, felébredve a zajra, meglátta a titkár idegességét, megnyugtatta őt.

- Ne idegeskedjen titkár úr! Még egy negyed- esetleg fél órába is beletelik, míg elérik a falut az üldözők. Hadd aludjon a Kormányzó úr. A falu szélétől idáig, legalább negyed óra az út!

Ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy a rejtett, a Kurca alatt átmenő alagúton biztonságos, az üldözők által nem ismert úton folytathassák a Kormányzó úr kimentését a hazából Törökországba, mert gondolom odamennek!

- Oda bizony!

Alig, hogy elhallgatott a titkár, hallatszott, amint bevágtatott az udvarra a harmadik megfigyelő, majd nagy kardcsörtetéssel belépett a parókia előszobájába és elfúló hangon jelentette a titkárnak: az üldözők elérték a falu szélső házait.

Nem is hallgatta végig az őrt a titkár, máris kiadta az indulási parancsot a kísérőknek. Szólt a plébánosnak, indítsa útnak őket a biztonságos út felé. Azok azonnal elvágtattak a mutatott irányba.

Amikor ez megtörtént, a plébánossal együtt sietve lementek a jégverembe. Felköltötték az ott alvó Kormányzót és társait. Körrey plébános úr ekkor odament a verem belső, Kurca felöli sarkához, elkotorta a szalmát. Előbukkant egy csapóajtó, amit felemelt.

- Titkár úr, itt kezdődik egy hosszú alagút. Átvezet a Kurca alatt. Mélyen benn a sűrű nádasban egy szigetre lehet eljutni benne. Ott már vár egy emberem, aki elvezeti Önöket a biztonságos útra, ahová nem juthatnak el az üldözők. Isten áldja Kormányzó úr! Jöjjenek vissza minél hamarabb!

- Isten megáldja plébános úr! Köszönöm a barátságot! – köszönt el Kossuth Lajos Körrey Ferenc plébánostól.

Amikor kihunyt a fáklyafény az alagútban, a plébános leengedte a csapóajtót. Visszakotorta a szalmát, majd lassú léptekkel felment a veremből a parókiára.

A hajnallal együtt átvágtattak a falun az üldözők. A szentesi úton követték a menekülők nyomát.

 

Manapság is hallani a mesélő kedvű idős az emberektől az alagutak történetét, melyek vagy a vármegyebörtönből, vagy a parókia udvarából vezettek át a Kurca folyó alatt a túlparti hatalmas nádasba. A nádas mindenkit elrejtett.

Elhalt az utolsó szó. Laci bácsi megpiszkálta a tüzet, majd ránézett a víz fölé hajló horgászbotokra. Legyintett egyet. Elővette ezüst dózniját, kivett belőle egy cigarettát, megnyomogatta, megmorzsolgatta. Egy parázsló végű gallyal meggyújtotta, nagyot szívott belőle A ragyogó csillagokkal teli ég felé fújta ki a tüdejét megjárt füstöt.

 

 

 

HATÁR-ÁROK

 

Egy árok szerű képződmény az újfalu nyugati része és a Kurca között. A földesúr birtokának határvonalát jelölte.

Egykor árok volt itt, s ez választotta el a zsellérek földjét a grófi birtoktól. A néphagyomány szerint katona toborzáskor nagy jelentősége volt az ároknak. A toborzó tiszt embereivel annyi csákót hozott magával, ahány katona volt kivetve a falura. Akire a toborzók rámutattak kézzel, jellel, szemmel, vagy akit csákóval megérintettek, azokat a hatévi katonáskodástól senki sem menthette meg. A zsellér fiúk igyekeztek ilyenkor az árkon túli grófi földre menekülni. Ha sikerült az árkon túlra jutni, megmenekültek a katonaságtól.

 

SZENTGYÖRGY – KÓRÓGYSZENTGYÖRGY

 

Szegvár déli területének a neve. Ma már beépített terület, hajdanában szántóföld, még régebben a középkorban település neve.

A hagyomány szerint ezt a területet egy szentéletű, György keresztnevű katonáról nevezték el. A történet szerint Néró császár azzal bízta meg, hogy keresse a keresztényeket a falvakban, és ölje meg őket. György vitéz azonban - éppen ezen a vidéken meggondolta magát, s nem teljesítette a császár parancsát, aki ezért megölette, az egyház pedig később szentté avatta.

 

SÍRÓ-HEGY

 

A falutól Ny-ra, a hajdani tiszai ártérben több „szigetet” is találhatunk, melyek kiemelkedések az árterületből, hegynek nevezik ősidők óta az arra lakók.

Árvizek idején ezeket nem lepte el a víz. Ilyenkor ideszorult erdei vadak „sírásáról” nevezték el ezt a területet. Mások szerint hajdan egy sárkánygyík szopta itt a fejősteheneket, a hangja hasonlított a síráshoz.

 

DAKUTELEP

 

Ebben a falurészben lakott hajdan egy nagyon gazdag, de zsugori ember. Gyakran járt rongyos ruhában és dakuban, amely a község nyelvjárásában birkabőrből készült bekecset jelent. Ezért kapta a Daku csúfnevet. Róla nevezték el ezt a falurészt. Ide tartozik a Rózsa utca, Régiposta utca, Hunyadi J. u. északi része.


A KURCA FOLYÓ MONDÁJA

 

Mohácsi csata után a győztes török sereg elindult észak felé. Áthaladt Szegváron is, porig égetve a falut. Az eléjük kerülő embereket kardélre hánytak, de a lakosság jelentős része elmenekült a környező hatalmas nádasokba, ahol átvészelték a törökök dúlását. Amikor elment az utolsó török csapat is, előmerészkedtek a búvóhelyekről és neki kezdtek az újjáépítéshez..

Néhány évtizedig nem háborgatta török csapat a szépen megerősödött települést.

Hanem az 1552-es év szomorú évtizedek nyitánya lett. A hatalmas török hadsereg megállíthatatlanul nyomult előre, egészen az északi végvárakig eljutott. Ekkor újból áthaladtak Szegváron és környékén. A falu most már véglegesen török kézre került. Elfoglalták a folyó partjára épült szegvári várat is. A várba beköltözött a defterdár családjával-, no meg őrségével-, egy csapat janicsárral együtt.

A defterdárnak egy felesége és egy leánya volt, a gyönyörű fekete hajú és fekete szemű Kuirca. Hamar megszokták a magyar embereket, a falut. Csak az idősödő török úr, a defterdár nem szerette a gyaur kutyákat, ahogy a magyarokat nevezte, mert neki minden adópénzért meg kellett harcolnia velük. Így is sokszor előfordult, hogy fondorlatos módon kikerülték az adófizetést. Ez nagy bajt jelentett számára, mert ha nem jött össze a kivetett összeg, bizony fennállt a veszélye annak, hogy megkapja a selyemzsinort.

Kuirca mindennap kijárt a várból a magyarok közé, apja tiltása ellenére. Barátnői lettek, kiktől hamar megtanult magyarul. Hamarosan megismerkedett egy kedves magyar fiúval, Istvánnal, a kovács mester fiával. Szinte mindennap találkozott a két fiatal. Hol a piacon, hol pedig a folyó partján, amikor a mosolygós török leány együtt játszott magyar barátnőivel. Addig addig találkozgattak, míg egymásba szerettek.

Hanem az egyik napon megtudta a defterdár, hogy a leánya magyarokkal barátkozik, még azt is, hogy beleszeretett egy magyar legénybe. Hatalmas haragra gerjedt, megparancsolta az őrségnek zárják be a várkaput, ne engedjék ki Kuircát a faluba. Így is történt. Kuirca hallotta még a várkapu döndülését, bár nem nagyon szomorkodott a bezárása miatt. Ha felszaladt a vártoronyba, és a déli ablakon kihajolt, rálátott Istvánék műhelyére. Integetett fehér selyemkendőjével, István lóra pattant és máris ott volt a vártorony alatt, ahol kedvükre beszélgethettek. Így telt az idő. Kuirca integetett, István lóra pattant és odavágtatott.

Hanem az egyik napon megtudta a defterdár, hogy leánya továbbra is találkozgat a magyar fiúval. Még nagyobb haragra gerjedt. Már tombolt haragjában. Megparancsolta a janicsároknak, hogy a vártól nyillövésnyire állítsanak őröket. Ha jön István, kapják le a lováról és alaposan verjék el kardlappal.

Másnap reggel Kuirca szokása szerint felfutott a vártoronyba, integetett a fehér selyemkendőjével. István lóra pattant, vágtatott a vár felé. Mikor az elbújt őrökhöz ért azok előugrottak, lerántották a lováról és elkezdték verni a kardlappal. Volt ereje integetni Kuircának, néhány kedves szót is felkiáltott szerelmének. Kuirca nagyon elszomorodott a történteken. Szomorúságát látta apja is. Tudta mi történt.

Másnap reggel újra felment Kuirca a vártoronyba. Elővette a fehér selyemkendőjét de nem mert integetni. Így is meglátta őt István. Lóra pattant és a vár felé vágtatott. A janicsárok újból lekapták a lováról és elkezdték verni a kardlappal. Most is volt még ereje integetni és felkiáltani szerelmének néhány kedves szót.

Így történt ez másnap, harmadnap, negyednap is, még sokáig.

Hanem egy borongós őszi napon, amikor már köd ülte a folyót, mely a vár falait mosta, hiába ment fel Kuirca a vártoronyba, hiába integetett, nem jött István. Könnyeit hullajtva ment le a toronyból. A következő napokon is ez történ. István nem jött. Kuirca már zokogott bánatában. Áthajolva a toronyablakon, a mélyben folyó vízbe vetette magát bánatában.

Sokáig keresték Kuircát, de a folyó nyomtalanul elrejtette. A falusiak megsiratták a fekete hajú, kedves mosolyú török leányt.

A folyót, mely elnyelte őt, Kurcának nevezték el.