SZEGVÁRI FÜGGETLEN HAVILAP | 2011 | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017
 
Aktuális számunk
SZEGVÁRRÓL
A Szevári Napló alapítása
Fő oldal
Szerkesztőség
Szegvári szélmalom
RÉGÉSZETI ÁSATÁSOK
A szegvári várról hitelesen
Mondák a településről
A TELL
"KASTÉLYTÖRTÉNET"
A MEGYEHÁZÁRÓL
A KÓRÓGY-PARTI ISKOLA
Nyugdíjas pedagógusok
A magyar nyelvről
a HONFOGLALÁS ELŐTT
ORBÁN BALÁZS
EMBEREK! Ébresztő !
AKIRŐL UTCÁT NEVEZTEK EL
Régi mzőgazdsági gépek
GIGANTIUS MEGALITOKAT TALÁLTAK
Össze ne tévessze !
Publikációim
Impresszum
Móta vagyunk a Kárpát-medncében?
ELSZÁRMAZOTTAK ÜZENETE
TATÁRJÁRÁS ÉVFORDULÓJÁN
Sikeres néprajzi TANULMÁNY
A halál Tibetben

A halál a tibeti hagyományban

A halál a tibeti hagyományban

Avagy: „ami létrejött, az el is múlik”

 


A halál megközelítése nagyon különbözik a keleti és a nyugati kultúrában. Fontos megjegyezni persze, hogy ezeket a különbségeket egyrészt az élő és a halott hagyomány eltérése teszi –tehát életük természetes része-e adott embereknek pl. a halotti szertartás, vagy csupán egy üres külsőség, amiben valójában már senki nem hisz, bár esetleg érdeklődve szemlél. Ez mindkét oldalon létező jelenség, ám nyugaton, a materialista szemlélet (hit) által rabságban tartott embereknél sokkal inkább jellemző, s ez a hanyatlás keleten is egyre terjedő jelenség.

A nyugati emberek elvesztették spirituális érzékenységüket, gyakran képtelenek tovább látni a fizikai határokon, így sok kellemetlenséget élnek át. Ebben az állapotban nincsenek tisztában a valódi értékekkel, így múlandó látszat-értékeket követnek. Könnyű becsapni is őket, minek következtében csak még zárkózottabbak, bizalmatlanabbak lesznek. Ilyen helyzetben igazán nehéz elérni, hogy az ember higgyen magában, a saját végtelen lehetőségeiben.

A következő sorozatban szeretném bemutatni a tibetiek halál-felfogását, és azzal kapcsolatos tanításokat, bölcsességeket. Mindezt azért, hogy azok, akik nem ismerik ezt a témát, meríthessenek belőle, ha gyakorlatban alkalmazható bölcsességet, segítő gondolatokat találnak benne.

Először következzék egy idézet Szögyel Rinpócshe, egy ma is élő, nyugatra költözött nagy tibeti mester könyvéből (Tibeti könyv életről és halálról):

„Emlékszem egy középkorú amerikai nőre, aki eljött Duddzsom Rinpócshéhez [egy már nem élő mester, Szögyel Rinpócshe egyik mestere] New Yorkba 1976-ban. Nem különösebben érdekelte a buddhizmus, de hallott róla, hogy van egy nagy mester a városban. Súlyos beteg volt, és elkeseredettségében mindent megpróbált, még azt is, hogy elmenjen egy tibeti mesterhez! Az idő tájt én voltam a tolmácsa.

A nő bejött a szobába, és leült Duddzsom Rinphocséval szemben. Saját állapota és a mester jelenléte annyira megindította, hogy könnyekre fakadt. Kicsúszott a száján: ’Az orvosom azt mondta, hogy már csak egypár hónapom van hátra. Tud rajtam segíteni? Vagy meg kell halnom?’

Legnagyobb megdöbbenésére Duddzsom Rinpócshe nyugodt és valahogy együttérző módon elkezdett nevetni. Azután csendesen így szólt: ’Tudja, mindannyian meghalunk. Csak idő kérdése, egyesek közülünk korábban halnak meg, mint mások.’ Ezzel a néhány szóval ráébresztette az asszonyt a halál egyetemességére, arra, hogy az őt fenyegető halál nem egyedülálló, s enyhítette aggodalmát. Azután beszélt neki a haldoklásról, a halál elfogadásáról. Beszélt a reményről, melyet magában hordoz a halál. Végül gyógyító kúrát javasolt neki, amelyet az asszony nagy lelkesedéssel elfogadott.

Nemcsak hogy elfogadta a halált, hanem azáltal, hogy teljes odaadással követte a gyakorlatot, meggyógyult. Nem egy ilyen esetről hallottam. Halálos betegséggel küzdő emberek, akikről megállapították, hogy már csak néhány hónapjuk van hátra, magányosságba vonultak vissza, szellemi gyakorlatot folytattak, szembenéztek való önmagukkal, a halál tényével, és meggyógyultak. Mit mond ez nekünk? Azt, hogy amikor elfogadjuk a halált, megváltozik az élethez való viszonyunk, s felfedezzük az élet és a halál közötti alapvető kapcsolatot, s így bekövetkezhet a váratlan gyógyulás.

A tibeti buddhisták úgy gondolják, hogy a betegségek, mint például a rák is, figyelmeztető jelek lehetnek, hogy elhanyagoltuk a lényünk mélyén rejlő dolgokat, a lelki szükségleteket. Ha komolyan vesszük a figyelmeztetést, s gyökeresen megváltoztatjuk életvezetésünket, van tényleges remény a gyógyulásra, nemcsak a test, hanem az egész lény gyógyulására.”

Persze ez nem azt jelenti, hogy a súlyos betegek mind meggyógyulnak, hanem azt, hogy vannak olyan esetek, amikor nem feltétlenül az a sorsa az embernek, hogy akkor és úgy haljon meg. De ha itt az ideje, akkor menni kell, s a testet, mint egy régi, elhasznált ruhát levetjük. Erről lesz még bőven szó a továbbiakban.

Megjegyzés: a „Rinpócshe” tibeti szó, drágaságot, drágakövet, valami nagyon értékeset jelent. A nagy mestereket illették-illetik e névvel, ami azt jelképezi, hogy nagyon értékesnek tartják személyét, amiatt, amit megvalósított és tanítani, átadni képes.  (SZ.ZS.)